EDGAR ALLAN POE
-
AZ ÁRULÓ SZÍV

    Ó, igen! Ideges -- nagyon, rettenetesen ideges voltam és  vagyok is; de mért akarjátok mindenáron rám bizonyítani, hogy  õrült vagyok? A betegség érzékeimet még megélesítette... nem  ölte meg... nem tompította el. Kivált a hallás érzéke lett éles.  Égen és földön minden neszt hallottam. És sokat hallottam a  pokolból is. Hogy lennék hát õrült? Hallgassatok rám! És  figyeljétek meg, milyen józanul... milyen nyugodtan tudom  elbeszélni az egész históriát.

 Lehetetlen megmondani, hogyan támadt az elsõ gondolat  agyamban: de amint egy megfogant, kísértett éjjel-nappal.  Célom nem volt vele. Harag nem volt bennem. Szerettem az öreget.  Sose bántott. Sohase sértett meg. Pénzére nem vágytam. Talán  a szemében lehetett valami! Igen, az volt. Keselyûszeme volt  -- halványkék, hályogos. Ahányszor rám esett a tekintete,
 megfagyott bennem a vér; és így fokonként -- nagyon lassú  átmenetekben -- elhatároztam, hogy elveszem az öreg életét,  s evvel megszabadulok a szemétõl örökre. 

   Most már: ez a dolog lényege. Ti azt hiszitek, hogy õrült  vagyok. Az õrült nem tud semmit. De láttatok volna engem.  Láttátok volna, milyen okosan jártam el, mily óvatosan, mily  elõrelátóan, mily képmutatással fogtam a dologba! Sose voltam  nyájasabb az öreghez, mint az elõtte való héten -- mielõtt  megöltem. És minden éjjel, éjfél felé, megnyomtam ajtaja  kilincsét, és kinyitottam -- ó, egészen halkan! S akkor, amint  eléggé kinyitottam, hogy a fejem beférjen, bedugtam egy sötét  tolvajlámpát, zártan, egészen zártan, úgyhogy semmi fény sem  szivárgott ki, s aztán bedugtam a fejemet. Ó, nevettetek volna,  ha látjátok, milyen ravaszul dugtam be! Lassan mozdítottam,  nagyon, nagyon lassan, hogy ne zavarjam az öreg álmát. Egy  teljes órába került, míg a fejemet elhelyeztem a résben,  annyira, hogy láthattam, amint az ágyán feküdt. Ha! tudott  volna egy õrült ilyen okos lenni? S aztán, mikor fejem már  jócskán benn volt a szobában, kinyitottam a lámpát, óvatosan  -- ó, mily óvatosan, óvatosan, mert a födele csikorgott --  kinyitottam, csak annyira, hogy egyetlen vékony sugárka ráesett  a keselyûszemre. Ezt tettem hét hosszú éjszakán át -- minden  éjjel pontosan éjfélkor --, de ezt a szemet mindig csukva  találtam; úgyhogy lehetetlen volt megtenni, amit akartam; mert  nem az öreg állt az én utamban, hanem csak a Rossz Szem. És  minden reggel, mikor feljött a nap, bátran a szobájába mentem,  és vakmerõen beszédbe elegyedtem vele, szívélyes hangon nevén
 szólítottam, s megkérdeztem, hogy töltötte az éjet? Mint  látjátok, igazán nagyon bölcs öregnek kellett volna lenni,  hogy gyanítsa, hogyan néztem rá minden éjjel, pont éjfélkor,  míg aludt.

    Nyolcadik éjjel még óvatosabban nyitottam rá az ajtót, mint  szoktam. Az óra kismutatója nem mozog olyan lassan, mint ahogy  az én kezem mozgott. Soha azelõtt nem éreztem ennyire biztosnak  erõmet és okosságomat. Alig tudtam visszatartani diadalujjongásom.  Elgondolni, hogy itt vagyok, lassan, lassan kinyitom az ajtót,  s õ még csak nem is álmodik titkos szándékaimról... tetteimrõl!  Valósággal elvihogtam magam a gondolatra, s talán meg is  hallotta, mert hirtelen megmozdult az ágyán, mintha megriadna.
 Erre azt hiszitek, hogy visszahúzódtam? Szó sincs róla. Szobája  szurokfekete volt a sûrû sötétségben -- az ablaktáblákat szorosan  bezárta, mert félt a betörõktõl --, s így tudtam, hogy nem  láthatja az ajtó nyílását, és csak löktem tovább, tágabbra,  tágabbra.

    A fejem már benn volt, s éppen ki akartam nyitni a lámpát,  mikor a hüvelykujjam megcsúszott a sima cinfödelén, s az öreg  hirtelen fölült az ágyban, elkiáltva magát:
    - Ki jár itt?
     Teljes csöndben maradtam, s nem feleltem. Egy egész óra  hosszat nem mozdítottam egyetlen izmomat, s egy egész óráig  nem hallottam, hogy visszafeküdt volna. Még mindig fönn ült az  ágyban fülelve; pont ahogy én szoktam, éjrõl éjre, hallgatva a  szú percegését a falban.

    Most halk nyögést hallottam, s tudtam, hogy a halálos félelem  nyögése. Nem fájdalom vagy bánat nyögése volt -- ó, nem! --,  az a mély, elfojtott hang volt, mely akkor szakad föl a lélek  fenekébõl, ha csordultig tölti az iszonyat. Ismertem ezt a  hangot. Sokszor fakadt föl az én szívembõl is éjjel, pont  éjfélkor, mikor az egész világ aludt, s rémes visszhangjával  még mélyítette a rettegést, mely lelkemet rázta. Mondom, jól  ismertem. Tudtam, mit érez az öreg, és sajnáltam, bár szívem  vihogott. Tudtam, hogy ébren van már a legelsõ csekély nesz óta,  mikor megfordult az ágyban. Azóta folyton nõtt benne a félelem.
 Megpróbálta oktalannak látni, de nem tudta. "Semmi, csak a szél  a kandallóban -- mondta magának --, egér szaladt át a padlón",  vagy: "valami tücsök, amely csak egyetlenegyet cirpelt". Igen,  megpróbálta ilyen föltevésekkel megnyugtatni magát; de úgy  találta, hogy minden hiába. Minden hiába: mert a halál lopódzott  feléje, fekete árnyat vetve maga elé, s árnyába borította  áldozatát. S e láthatatlan árny gyászos befolyása alatt  megérezte -- noha se nem látta, se nem hallotta --, megérezte,  hogy a fejem benn van a szobában.  
    Miután sokáig nagyon türelmesen vártam, anélkül, hogy  hallottam volna lefeküdni, elszántam magam, hogy egy kicsi --  igen, igen kicsi rést nyitok a lámpán. Kinyitottam hát -- nem is  képzelitek, milyen lopva, lopva --, míg végre egyetlen homályos  sugara, csak mint egy pókfonál, kiszökött a résbõl, s teliben  ráhullt a keselyûszemre.

    Tárva találta -- tágra, tágra tárva --, s amint ránéztem,  fölgyûlt bennem a düh. Tisztán, élesen kivehettem -- tompa  kék volt, s rajta csúnya hályog, mely megfagyasztotta a velõt  csontjaimban; de az öreg arcából vagy testébõl nem láttam semmi  mást, mert a sugarat, szinte ösztönszerûleg, pontosan az  átkozott helyre irányoztam.

    S nem mondtam már nektek, hogy amit ti õrületnek néztek, az  csak érzékeim túlzott élessége? -- most, figyeljetek, fülemhez  halk, tompa, sebes hang ütõdött, amilyet egy vattába csavart óra  adhat. Ezt a hangot is jól ismertem. Az öreg szívének dobogása  volt. Csak növelte dühömet, ahogy a dobverés tüzeli a katona  bátorságát.

   De még mindig visszatartottam magam, és csöndben maradtam.  Mozdulatlanul emeltem a lámpát. Próbálgattam, meddig tudom a  sugarat rezzenés nélkül pontosan a szemen tartani. Közben a  szív pokoli dobogása erõsbödött. Gyorsabb és gyorsabb lett,  s hangosabb és hangosabb, minden pillanatban. Rettenetes  lehetett az öreg félelme! Hangosabb lett, mondom, a dobogás,  másodpercenként egyre hangosabb! -- figyeltek rám? Mondtam, hogy  ideges vagyok: és úgyis van. És most az éjszaka halálórájában,  ennek a régi háznak rémes csöndje közt, egy ilyen különös hang,  mint ez, leírhatatlan rémületbe ejtett. Mégis, néhány percig  visszatartottam magam, némán állottam. De a dobogás hangosabb,  hangosabb! Azt hittem, a szíve kettéreped. És most új félelem  szállott meg -- a hangot meghallhatja valami szomszéd! Ütött az  öreg utolsó órája! Hangos kiáltással kicsaptam a lámpa ajtaját,  és beugrottam a szobába. Egyet sikoltott -- egyetlenegyet. Egy  pillanat alatt a padlóra vontam, és rátaszítottam a súlyos  ágyat. Aztán vidáman mosolyogtam, hogy ennyiben a dolog el van  intézve. De pár percig a szív még tovább dobogott, fátyolozott
 hangon. Ez azonban már engem nem zavart, nem fog áthallatszani a  falon. Végre megszûnt. Az öreg halott volt. Elhúztam az ágyat,  és megvizsgáltam a holttestet. Igen, halott volt, tökéletesen,  mint egy kõdarab. Kezemet a szívére tettem, és rajta tartottam  percekig. Semmi dobogás. Halott volt, mint a kõ. Többet nem  bosszant a szeme.

    Amennyiben még mindig õrültnek hinnétek, nem fogtok tovább  annak hinni, ha leírom a ravasz intézkedéseket, amiket a hulla  elrejtése céljából tettem. Az éjszaka fogyott, s én gyorsan,  de csöndben mûködtem. Elõször is szétdaraboltam a holttestet.  Levágtam a fejét és a karokat és a lábakat.

    Aztán fölfeszítettem három deszkát a szoba padlójából, és  mindent betettem a deszkák közé. Aztán visszaszögeztem a padlót  oly ügyesen, oly ravaszul, hogy soha emberi szem -- még AZ sem  -- föl nem bírt volna fedezni rajta semmi feltûnõt. Nem volt  ott semmi fölmosni való, semmiféle folt, legkisebb vérnyom sem.  Sokkal óvatosabb voltam én! Minden egy dézsába ment -- ha! ha!

    Mikor ezt a munkát befejeztem, négy óra volt -- még mindig  sötét, mint az éjfél. Amint a toronyban elütötték az órát,  az utcai ajtón kopogás hallatszott. Könnyû szívvel mentem le  kinyitni -- mert mitõl félhettem most? Három férfi lépett be,  s tökéletes udvariassággal bemutatkoztak, mint rendõrtisztek.
 Egy szomszéd sikoltást hallott az éjszaka; gyanút fogott, hogy  bûntény történhetett; feljelentést tett a rendõrségen, s õket  küldték ki helyszíni szemlére.

    Mosolyogtam -- mert mitõl félhettem? Üdvözöltem az urakat.  A sikoltás, mondtam, éntõlem származott; álmomban kiáltottam.  Az öregúr, jegyeztem meg, vidékre utazott. Végigvezettem  látogatóimat az egész házban. Kértem, hogy vizsgáljanak meg  mindent alaposan. Végre az õ szobájába vittem õket. Megmutattam  értéktárgyait: biztonságban, hiánytalan. Bizakodásom nagy  örömében székeket hoztam a szobába, s megkínáltam õket, pihenjék  ki fáradságukat itt, míg én magam, a tökéletes diadal vad
 vakmerõségében, a saját székemet pontosan arra a helyre  állítottam, amely alatt az áldozatom hullája nyugodott.  
    A rendõrök nem gyanakodtak többé. Modorom meggyõzte õket.  Feltûnõen nyugodt voltam. Leültek, s bizalmas beszélgetésbe  kezdtek, míg én vidáman felelgettem. De nemsokára éreztem, hogy  elsápadok, s azt kívántam, bár már elmentek volna. A fejem fájt,  és a fülem csengett: de õk még mindig ott ültek, és csevegtek.  Fülem csengése mind határozottabb lett: hangosabban beszéltem,  hogy megszabaduljak az érzéstõl; de csak nem akart véget érni,  s egyre hangosabb lett -- míg végre úgy találtam, hogy a hang  nem a fülemben van.

    Kétségkívül nagyon sápadt lettem; de csak még folyékonyabban  beszéltem, és emeltebb hangon. Azonban a zaj még erõsbödött --és mit tehettem? Halk, tompa, sebes hang -- amilyet egy vattába  csavart óra adhat. Lihegve kaptam levegõ után -- de a tisztek  nem hallottak semmit. Gyorsabban beszéltem, hevesebben, de a  hang állandóan erõsbödött. Fölugrottam, s vitatkozni kezdtem  csekélységekrõl magas hangnemben, s fölhevült gesztusokkal;  de a zaj állandóan erõsbödött. Mért nem akarnak elmenni?!  Föl-alá jártam a padlón, nehéz lépésekkel, mintegy földühödve  a látogatók megjegyzésein -- de a hang állandóan erõsbödött.  Istenem! mit tehettem? Tajtékzottam -- dühöngtem -- káromkodtam!  Fölkaptam a széket, amelyiken ültem, és megcsikorgattam a  deszkán, de a zaj mindent elnyomott, és folyton erõsbödött.  Hangosabb lett -- hangosabb! S a vendégek még mindig udvariasan csevegtek és mosolyogtak. Lehetséges, hogy ne hallották volna? Mindenható Isten! -- nem, nem! Hallották! -- sejtették! -- tudták! -- gúnyt ûztek borzalmamból! -- gondoltam, és azt  gondolom most is. De akármi jobb volt ennél a kínnál! Akármi  tûrhetõbb, mint ez a gúny! Nem bírtam tovább képmutató  mosolygásukat! Éreztem, hogy kiáltanom kell, vagy belehalok!  és most -- újra! -- figyelem! hangosabb! hangosabb! hangosabb!  hangosabb!

    - Gazemberek! -- sikoltottam. - Ne tettessétek magatokat  tovább! Bevallom, amit tettem! -- szakítsátok föl a padlót!  itt, itt! -- ez a rettenetes szív dobog!